TÉNYLEG A LEGOLCSÓBB A LEGOLCSÓBB?
A főcímben felvetett kérdésre egyik lehetséges válasz az, hogy akkor, ha túlél egy olyan támadást, amit a sikeres terméket lemásolni szándékozó versenytársak indítottak a terméket hatékonyan védő szabadalom ellen (azaz egy megsemmisítési eljárást).
Ezután már biztosan „hibátlanul működik” a szabadalom, már kipróbáltan tudja teljesíteni alapfunkcióját: kizárólagosságot biztosít a piacon, ezzel pedig az oltalmi idő végéig elérhető lesz a hőn áhított „extraprofit” (most nem foglalkozunk a kizárólagosságot minimálisan megtörő, lényegében elméleti esetekkel). Itt említhető meg, hogy ugyan a közvetlen megsemmisítési eljárás aránylag ritka, azonban a bitorlási perekben az alperes első lépése – szinte kivétel nélkül – az őt fenyegető szabadalom megsemmisítésének megkísérlése.
De hogyan lehet ilyen „ütésálló” (erős) szabadalmat szerezni? Természetesen kell egy jó találmány, de ha az nem úttörő jellegű (azaz léteznek közel álló megoldások), akkor különösen óvatosnak kell lenni, és igencsak ajánlott olyan szabadalmi ügyvivőhöz fordulni, aki a nemzetközi szabadalmaztatás területén is kellő tapasztalattal rendelkezik.
Ezen a ponton rátérnék arra, hogy ügyfeleink gyakran értetlenkedéssel fogadják a találmánnyal kapcsolatos – gyakorta valóban meglehetősen sok – szabadalmi ügyvivői kérdést, felvetést. Rosszabb esetben szinte okvetetlenkedésnek tekintik, mert nem látják értelmét, és abból indulnak ki, hogy az általuk átadott leírásból egy szakember érti a találmányt, tehát lényegében készen is vagyunk a szabadalmi bejelentéssel.
Ez a vélemény természetesen csak a szabadalmaztatás terén gyakorlatlan feltalálók esetében merül így fel. Aki már a sokadik találmányát próbálja szabadalmaztatni, és így már legalább a szabadalmi hivatalok előtti „csatározásokról” van tapasztalata, másképpen látja a helyzetet. A megmérettetés minősített esete a fent említett megsemmisítési eljárás, amikor a konkurencia minden lehetséges módon azt próbálja bizonyítani, hogy nem lett volna szabad oltalmat engedélyezni a találmányra.
Egy gyenge lábakon álló szabadalmi bejelentés már az engedélyező hivatalok előtt is bajba kerülhet, azonban itt vélelmezik a bejelentő állításainak igazát, ami természetesen nem mondható el a megsemmisítési eljárások esetében. Nagyon komoly problémák származhatnak abból, ha a találmány nincs megfelelően feltárva, a példák pontatlanok, hibák vannak a mérési adatokban, vagy a korábbról ismert hasonló megoldások analízise hiányos. Arról a tragédiáról ne is beszéljünk, hogy esetleg az ellenérdekű fél bebizonyítja, hogy a példák nem reprodukálhatók – ez ugyanis önmagában is megsemmisítési ok (hiába új és valóban feltalálói tevékenységen alapuló a találmány).
A fenti okok miatt egy „erős” szabadalmi bejelentés kidolgozása során pontosan fel kell tárni az ismert megoldásokat, átgondolni, hogyan lehet azoktól elhatárolódni; a saját találmányt is részletesen kell ismertetni, ezen belül szükség van precíz példákra, lehetőleg összehasonlító eredményekkel, bizonyítva a legközelebbi megoldásokhoz képesti nem várt, előnyös hatást. De emellett fel kell készülni arra is, hogy a vizsgálat során a hivatal olyan dokumentumokat tár fel, amelyek fényében az oltalmi kört korlátozni kell. Emiatt ajánlott az egyes jellemzők szűkebb és még szűkebb intervallumainak (előnyös és még előnyösebb aleseteinek) ismertetése. Ugyanis például egy jellemző intervallumot az igénypontokban nem tudunk a későbbiekben szűkíteni, ha a szűkített intervallumot nem említettük meg már eredetileg is a bejelentésben. Továbbá nem árt előre átgondolni a lehetséges alternatív megoldásokat, továbbfejlesztési irányokat is, és azok ismeretében kidolgozni egy bejelentési stratégiát. A fenti megfontolások miatt valóban sokat tudnak kérdezni a szabadalmi ügyvivők, ami megértés hiányában feszültségekhez vezet.
Érdemes azt megvizsgálni, hogy vajon mindig szükséges-e a maximális munkát és az azzal arányos költséget beleölni egy szabadalmi bejelentés kidolgozásába. Eleve vannak olyan esetek, amikor mind a feltaláló, mind a szabadalmi ügyvivő számára világos, hogy nem valószínűsíthető a találmány hasznosítása (ennek különféle okai lehetnek, amire most nem térünk ki). Ez a helyzet könnyebben kezelhető, mert ilyenkor a felek egyetértenek abban, hogy „egyszerűbben” kell hozzáállni a kérdéshez. Azonban az a jellemző, hogy ugyan távolról sem világos, hogy lesz-e valaha a találmányon alapuló termék a piacon, de azért a feltalálók reménykednek ebben. Természetesen van olyan eset is, amikor már a bejelentés időpontjában érezhető, hogy igen ígéretes terméket fog védeni a szabadalom.
A fentiekből következően az esetek nagy részében szükség van arra, hogy a maximális precizitással legyen kidolgozva a szabadalmi bejelentés. Ez azonban nagyon munkaigényes is lehet. Bonyolult találmányok esetében a szabadalmi dokumentáció elkészítése igen jelentős ráfordítást igényelhet, ami – jó esetben – a későbbiekben persze bőven megtérül. Gyakori probléma, hogy az eseteknek csak kisebb részében lehet jól megbecsülni előre a szükséges idő- és munkamennyiséget, mert igen sokszor csak a szabadalmi leírás részletes kidolgozása közben derül ki, hogy valójában mennyi időt igényel a szakszerű munka. Ez arra is visszavezethető, hogy gyakorta „evés közben jön meg az étvágy”, újabb és újabb ötletek merülnek fel a feltaláló részéről (gyakran éppen a szabadalmi ügyvivői kérdések, felvetések, javaslatok hatására). Ilyenkor megoldás lehet, ha a rászánt idő-/költségkeret elérésekor benyújtjuk a bejelentést az elért készültségi fokon (amelyben legalább a találmány magja jól fel van tárva, és egyéb szempontból is megfelelően kidolgozott a bejelentés), és a szükséges további pontosításokat (például további példákat, összehasonlító eredményeket, újabb ötleteket) egy elsőbbségi éven belüli követő bejelentésbe foglaljuk, adott esetben külön költségkerettel. Ez költségrugalmasságot feltételez a feltaláló részéről, de amennyiben látja a megközelítés értelmét, akkor elfogadható lesz számára az új helyzet.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy elvi hibásnak tekinthető az a megközelítés, amikor a feltaláló kizárólag a várható munkadíj nagysága alapján választ szabadalmi ügyvivőt (azaz már az ajánlatkérésben rögzíti, hogy a legolcsóbb szakembert bízza meg). Az elvi hiba felvetését alátámasztja az a tény is, hogy ez a merev megközelítés kifejezetten szembe megy a közbeszerzési törvénnyel is, amely kivételként kezeli a „legolcsóbb nyer” döntési szempontot, amelyet csak konkrét paraméterekkel meghatározható áru vagy szolgáltatás esetén tart elfogadhatónak (2015. évi CXLIII. tv., 76. § [5] bekezdés). Közbeszerzés esetén is lehetőleg az ár-érték arány alapján kell dönteni, és valóban ez a célravezető szempont a szabadalmaztatás területén is, ahol a szakértelem mellett a bizalmi elem sem elhanyagolható, és egy régi, jól bevált kapcsolat gördülékenyebbé tudja tenni a közös munkát, idő- és így pénzmegtakarítást eredményezve.
Hibásnak tekinthető az a megközelítés, amikor a feltaláló kizárólag a várható munkadíj nagysága alapján választ szabadalmi ügyvivőt.
Nyilván kordában kell tartani a szabadalmaztatási költségeket, de látni kell, hogy akik a bejelentési szakaszban kizárólag az olcsóság alapján döntenek, és/vagy szigorú óraszámkeretet állítanak fel, elég nagy valószínűséggel jelentősen megdrágítják a további szabadalmaztatást. Ugyanis a későbbi vizsgálati szakaszban – azt akár igen sok országban lefolytatva – jellemzően nagyon komoly költséget okoz a hivatalokkal folytatott vita. A vita alapja természetesen lehet a találmány „gyengesége”, de sokszor azért kerül nehéz helyzetbe a feltaláló, mert a bejelentés kidolgozása során a munkában részt vevő felek nem kellő gondossággal járták körül a találmányt. Így a bejelentési fázisban megtakarított munkaórák sokmilliós kiadást okozhatnak a későbbiekben – jellemzően az alapbejelentés kidolgozását követő két-három év elteltével. A kezdeteknél szükséges „befektetés” hosszú távú szemléletet igényel, ám akik már végigjárták a sikeres oltalomszerzés útját, azok bizonyosan megértik a feltaláló és a szabadalmi ügyvivő közös, precíz munkájának értelmét és hasznát.
A cikk az Innotéka Magazin 2026. szeptember-októberi számában jelent meg.
ügyvezető, partner
európai és magyar szabadalmi ügyvivő
okl. vegyész, jogász
