Szabadalmi ügyvivők „kalandjai” a volt Szovjetunióban

Főként a fiatalabb olvasók számára hasznos információ lehet, hogy a rendszerváltás előtt – többek között – a magyar gyógyszeripar legnagyobb piaca a Szovjetunió volt, így érthető, hogy a magyar gyógyszergyárak szabadalmaztatási tevékenysége magában foglalta a szovjet szabadalom megszerzését.

A múlt század nyolcvanas éveinek körülbelül a közepéig, az akkor még állami tulajdonban lévő irodánknak monopoljoga volt külföldön a szabadalmaztatási ügyek intézésére. Így tehát nem volt más választásunk, mint a nagy szovjet birodalom akkoriban egyetlen képviseleti irodája, a Szojuzpatent útján az említett szabadalmi bejelentésekkel kapcsolatos ügyek intézése. Számomra a mai napig rejtélyes okokból a Moszkvában székelő Találmányi Hivatal ügyintézői preferálták a szabadalom engedélyezését megelőzően a szóbeli meghallgatást, így – szerettük vagy sem – viszonylag gyakran kellett útra kelnünk keleti irányban. A szállodai szobafoglalás mikéntje egy külön történet, erről röviden annyit, hogy a magyar nagykövetség kereskedelmi részlegénél kellett jelezni az igényt, mely részleg azután egy számunkra elérhetetlen, ismeretlen szovjet szervnél próbálkozott szobát szerezni. Mondanom, illetve írnom sem kell, hogy semmiféle befolyásunk nem volt arra, hogy majd hol szállunk meg. Így azután a következő három rövid kis történet három különböző szállodában játszódott le.

A hetvenes évek vége felé egy vidéki vegyigyár szabadalmi osztályának vezetőjével – aki cukorbeteg volt – Moszkvába repültünk november 6-án, azaz egy nappal az akkori legnagyobb szovjet ünnep előtt. A kijelölt szálloda az akkor Hotel Leningradszkaja névre hallgató (most Hotel Hilton), a sztálini időkből származó felhőkarcoló volt, amelynek egyik jellegzetessége, hogy a szállodai előtér a recepció előtt bizony nagyon szűk. Miután beléptünk az előtérbe, a recepció egyik ablaka előtt hosszú sor látványa fogadott minket, amibe beálltunk. A sor csigalassúsággal haladt, így egy idő után magyar kollégám arra kért, hogy csináljak valamit, mert bizony neki be kell adni a soros inzulin-injekciót, különben rosszul lesz. Nem volt tehát mit tenni, kiléptem a sorból, mert láttam, hogy a recepció nyitott ablaka mellett volt egy zárt ablak is, így azután ott kopogni kezdtem. Nagy sokára kinyílt az ablak, és egy ingerült hölgy ékes orosz nyelven elkezdett kiabálni velem, hogy mit képzelek…Hála az Eötvös József Gimnázium orosz nyelvű tagozatán szerzett orosz tudásomnak jeleztem a hölgynek, hogy mi a Magyar Népköztársaság polgárai vagyunk és sürgősen szükségünk van legalább az egyik szobára egészségügyi okokból. Mire a hölgy dühösen közölte, hogy várjunk és becsapta az ablakot. Ott álltunk tehát reménykedve. Közvetlen mellettünk a hosszú sorban egy idős orosz házaspár állt, egymással beszélgetve. Nyilván hallották a kolléga és köztem folyó magyar beszélgetést, illetve fellépésemet a másik ablak előtt, mert a feleség odaszólt a férjének: „Látod Misa, mi már itt várunk vagy 2 órája, ezek a külföldiek pedig mindjárt megkapják a szobájukat.” Belőlem előfújt a kisördög, és megkérdeztem: „Tessék mondani, mennyit tetszenek majd fizetni a szobáért?” Mire a feleség: „Hát 3 rubelt!” Mire én: „Tetszik látni, a szobaár sorbaállással 3 rubel, mi pedig, a testvéri Magyarországról érkezettek, sorba állás nélkül 45 rubelt fogunk egy szobáért fizetni.” Mire a feleség: „Az lehetetlen, nekem ennyi a havi nyugdíjam!” Mi pedig szépen csendben, kissé szégyenlősen elindultunk szobáink felé, érezve hátunkon az öregek megvető pillantását és gondolatát: „burzsujok”.

Hát így született az, a magyarok társaságában a rendszerváltás előtt gyakran elsütött poénom, hogy mennyibe kerül egy szállodai szoba Moszkvában: helyieknek sorbaállással 3 rubel, külföldinek sorba állás nélkül 45 rubel.

A nyolcvanas évek közepén a már emlegetett Szojuzpatent és Találmányi Hivatal meghívására népesebb magyar delegáció, többek között néhány irodai kollégám és jómagam utazott Moszkvába. Az a kellemes meglepetés ért minket, hogy az 1980-as olimpiára finn építőipari cégek által épített luxusszállodák egyikében (a nevére bevallom sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy hatalmas belső tere volt és közepén egy óriási stilizált, orosz népi motívumokkal díszített kakasszobor volt) kaptunk szobákat. Megérkezés és a szobák elfoglalása után egyikünknek az az ötlete támadt, hogy jó lenne a belső tér egyik oldalán elhelyezkedő sörözőben egy korsó sört felhörpinteni. Az ötlet jónak tűnt, a csaknem üres étteremben helyet foglaltunk és megittuk a korsó sört. Ez után jeleztük a pincérnek, hogy fizetnénk, így előkerültek a pénztárcákból a rubel bankók. A pincér azonban gúnyos kacajra fakadt, és közölte, hogy itt bizony csak például az amerikai dollár vagy a német márka jó. Hebegve közöltük, hogy mi bizony a testvéri magyar nép közül valók vagyunk és csak rubelunk van, de a pincér – nem ismervén az internacionalizmus dicső elvét – csökönyösen ragaszkodott a kemény valutához. Szerencse, hogy egyik kollégánk, aki gyakran fordult meg az akkori NSZK-ban, hosszas keresgélés után pénztárcájában rábukkant egy húsz márkás bankjegyre, így azután nem kellett ottmaradunk mosogatni. Csak a humor kedvéért annyi, hogy aznap este a hivatalos program után beültünk a szálloda drinkbárjába egy italra, most már óvatosan megkérdezve, hogy milyen pénznemben kell majd fizetnünk. A pincér közölte, hogy keményvalutában, mire én – műfelháborodással – jeleztem, hogy ez elfogadhatatlan, hiszen mi a testvéri Magyar Népköztársaság polgárai vagyunk. Erre a pincér távozott, majd visszajött, hogy a főnöke kivételesen engedélyezte, hogy mi rubellel fizessünk….

Talán csak a legfiatalabbak nem tudják, hogy mit ünnepeltünk április 4-én. A negyvenedik ilyen ünnepen népes magyar delegáció utazott Moszkvába az ottani ünnepekre. Szállást az időközben lebontott, pedig a Vörös tér és a Kreml közelében elhelyezkedő Rosszija szállodában kaptunk. Velem tartott az egyik magyar gyógyszergyár szabadalmi osztályának az egyik munkatársa, aki már a repülőgépen közölte velem, hogy egy kukkot nem tud oroszul és így teljesen rám bízza magát. Szállodai szobáink elfoglalása után felhívott, hogy ő bizony nagyon éhes és menjünk vacsorázni. Mondtam, hogy megpróbálhatjuk, hátha van hely, a szálloda fő étterme a recepció szintjén van, hosszú folyosó vezet oda. Kértem, hogy az étterem bejárata előtt várjon, néhány perc múlva megyek utána. El is értem a bejárathoz, de nem láttam a kollégát. Vártam néhány percet, de nem jött, így ösztönösen beléptem az étterembe körülnézni. A következő látvány fogadott: a bejárattól jobbra egy csomó asztal tele vendégekkel. A bejárattól balra egy óriási pódiumon egy csomó üres asztal, csupán az egyiknél ül a kollégám, akit három pincér vesz körül és hevesen kiabálnak vele. Akkor veszem észre, hogy a pódium feljáróján egy tábla van a következő szöveggel: „A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa küldötteinek fenntartott terület”. Gyorsan kiragadtam a kollégát az immáron egyre hevesebben hadonászó pincérek karjai közül, kiabálva, hogy nem tud oroszul. Erre a pincérek nagy nehezen lehiggadtak és a baloldali asztalok között egy olyan asztalhoz vezettek és leültettek, ahol már egy párocska ült, szemmel láthatólag szerelmesen. Ott ugyanis az volt a szokás, hogy az éttermi helyeket száz százalékosan ki kell használni….